Shopping Cart

Nincsenek termékek a kosárban.

Út az egyetemig – egy elsőéves állatorvostan-hallgató szemével

Út az egyetemig – egy elsőéves állatorvostan-hallgató szemével

Az ötlet, hogy állatorvos legyek, olyan korán már körvonalazódni kezdett bennem, hogy én magam nem is nagyon emlékszem rá. Anyukám állítja, hogy már 4-5 évesen mondtam, hogy szeretnék állatokat gyógyítani, mert állítólag értek a nyelvükön. Ahogy teltek az évek továbbra is az orvoslás volt, ami a legjobban érdekelt, bár sok ideig hezitáltam, hogy inkább a humán vagy az állati vonal, ami jobban tetszene. 

Amikor csak tudtam, kaptam a lehetőségen, hogy minél jobban belelássak az állatorvosi szakmába. Mindig lelkesen látogattam az állatorvost a nyulaimmal vagy a kutyámmal. Egy ideig lovagoltam, oda is sokszor kijöttek a lovakhoz egy oltásra vagy vérvételre, és olyankor is próbáltam minél közelebb férkőzni, hogy minél több mindent láthassak. A szüleim látták, mennyire a szakma szerelmese vagyok, és már 10 évesen egy fonendoszkópot kaptam a szülinapomra egy orvosi táskával.

Nagy fordulópont volt, amikor 2018-ban egy facebook poszton keresztül láttam az állatorvos tábor hirdetését. Nagyon izgatott lettem, azonnal jelentkeztem is, nehogy lemaradjak róla. Ekkor voltam túl a nyolcadikos felvételin, sok munkával és tanulással  bejutottam abba a gimnáziumba, ahova a leginkább szerettem volna. Egy hétfői napon a táborba megérkezve emlékszem, ahogy még kicsit félénken léptem be a rendelőbe, ami tele volt különböző eszközökkel, gyógyszerekkel, felszereléssel, és azt sem tudtam hova kapjam a tekintetem. Bármikor tanultunk valamit, úgy éreztem csak szívom magamba a sok információt. Minden nap végén tele voltam élményekkel, annyira, hogy a szüleimnek akár egy teljes óráig meséltem arról amiket láttam és tanultam aznap. Hamar elkezdtem otthon érezni magam a rendelőben, különös komfort érzetem van azóta is mindig, amikor belépek az állatorvosi rendelő ajtaján.

Fordulópont volt ez az életemben, mert ezután a tábor után tudtam biztosra azt, hogy ezt szeretném csinálni. A tábor utolsó napján már csak tíz perc volt hátra a rendelési időből, a többi táboros már haza is ment, amikor betelefonált egy gazdi, hogy a kutyája fuldoklik, nem kap levegőt. Pár percen belül meg is érkezett egy házaspár a gyermekükkel, behoztak egy francia bulldogot, aki kidülledt szemekkel folyamatosan levegőért küzdött. Több órán keresztül tartott amíg kezeltük, az én szüleim is megérkeztek értem ezalatt az idő alatt, éppencsak annyi időm volt, hogy kiszaladjak hozzájuk, és szóljak, hogy várniuk kell rám. Megértették, hogy egy kutya életét próbáljuk megmenteni. Emlékszem, ott álltam elől a kutya fejénél és egy csövön keresztül próbáltam neki oxigéndús levegőt adni, miközben Patrícia próbált egy infúziót bekötni, hogy stabilizálni lehessen a kutyát, de ez nem ment ilyen egyszerűen, és egyáltalán nem volt biztos a sikeres végkifejlet. A kutyust végül még aznap hazavihették, és másnap küldték a képet, hogy már boldogan játszik. Egy ilyen élmény sok embert eltántoríthatna, bennem valahogy csak tovább erősödött az ambíció.

Tudtam, hogy egyetlenegy állatorvosi egyetem van az országban, és ide bejutni nem könnyű. Én magam sosem voltam éltanuló, nem nyertem biológia vagy kémia versenyeket, inkább szorgalmas vagyok, töretlenül tanultam a gimis éveim alatt, végig a felvételire készülve.

Amikor végzős voltam, elkezdtem gyakorlásként emelt szintű érettségiket írni otthon, tudván, hogy ez a követelmény, ezeknek jól kell sikerülnie. A felkészülés egyáltalán nem ment könnyen, rengeteg estét töltöttem valamilyen tankönyv felett és próbáltam a hatalmas mennyiségű tananyagot ebben a szűkös időkeretben megtanulni. Az az egy gondolat nyugtatott, hogy láttam magam előtt, hogy miért is ez a sok fáradozás és belefektetett idő: azért van, hogy bejussak az egyetemre, és állatorvos lehessek. Tudtam, fennáll a lehetősége, hogy nem vesznek fel elsőre, sőt lehet másodjára sem, de meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is lemondjak róla. Úgy voltam vele, ha kell minden évben újraérettségizem, addig fogok menni, amíg a tudásom elégnek nem bizonyul, és fel nem vesznek.

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen érzés is lesz majd, amikor megtudom, hogy felvételt nyertem. Mindig éreztem a pillangókat a gyomromban, mindig azonnal elmosolyodtam és elérzékenyültem a gondolattól, és ez most nyáron valósággá is vált. Így utólag el sem tudom képzelni, hogy bírtam ki a felvételitől az eredmény kihirdetéséig azt a pár hetet. Életem egyik meghatározó pillanata volt, amikor kiderült, hogy felvételt nyertem az állatorvosi egyetemre! Ott álltam könnybe lábadt szemekkel, mert el sem hittem, hogy sikerült! Ez azóta sem változott, már több hónapja, még mindig szürreális belegondolni, hogy itt tanulhatok. 

Jó itt lenni. Egy elmondhatatlanul értékes társaság tagja lettem. Még csak igyekszem megszokni, hogy egyetemista vagyok, nehezebb tanulni és a vizsgákra felkészülni, mint gondoltam. Ez azonban nem változtat semmin, nagyon szeretem, és még egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz az álomhoz, amit már egészen kis korom óta dédelgetek.

Gruber Anna

Legújabb cikkek

Orvos vagy doktor Úr

Út az egyetemig – egy

Kiárusítás