Shopping Cart

Nincsenek termékek a kosárban.

Hogyan lettem én állatorvos?

Hogyan lettem én állatorvos?

Emlékszem, már totyogó kislányként is szívesebben játszottam a kis, műanyag állatkertem állataival és Lassie-vel, a plüss skót juhásszal, mint a babáimmal. A faluban, ahol a telkünk volt, a helyi parasztemberek elnéző mosolygással figyelték bimbózó szakmai érdeklődésemet. Szokatlannak számított nekik a budapsesti kislány nyüzsgése: folyton láb alatt voltam, ha valahol malacherélés, kutyaszülés, vagy nyuszi oltás történt. Ezek az események már akkor is lázba hoztak. Csak jóval később tudtam meg, hogy a komplett település rajtam röhögött, amikor 12 évesen a disznóól tövében napoztam, mit sem törődve a trágyaszaggal. Utólag belegondolva, nem érdekelt, mit gondolnak, hiszen valódi illat volt ez nekem, felüdülés a városi levegő után.  

A háziállatok iránti rajongó érdeklődésemmel ellentétben sosem voltam nagy természetbúvár: a velem egykorúak bogár hazahurcolós- konzervüveges-lepkekeltetős mizériája előtt mindig értetlenül álltam. Na jó, az igazat megvallva egyszer egy dunai vízisiklót én is hazavittem, de aztán végképp letettem az efféle úri hobbiról amikor ő még aznap rejtélyes körülmények közt és véglegesen eltűnt a konvektor csövében… 

Volt két ékszerteknősöm, Pötyi és Dezsőke (a csodás névadás ellenére mindketten lányok), ők -érthető okokból- makacsul ellenálltak mindenfajta érdemi kapcsolatteremtési próbálkozásomnak. Gyerekkoromban már-már mániákusan vágytam egy saját, igazi kutyára. Képes voltam egy teljes délutánt hisztérikusan végigbőgni egy cuki vizslakölyökért, hiábavalóan. Szüleim hajthatatlan módon kitartottak amellett, hogy nem lehet kutya otthon a lakásban. Ígyhát lett, ahogy kertes házba költöztünk. Konkrétan még aznap, hogy ne pazaroljam tovább az értékes időt. 

10 éves koromtól sziklaszilárdan állatorvos akartam lenni és ez soha, egyetlen pillanatra sem változott meg. Az „itt vagyok otthon” bizsergető érzése mindig elkísért, ha egy állatorvosi rendelőbe léphettem. Így választottam iskolát is, a gimnáziumi biológia tagozatának minden percét élveztem. Felvételire készülni cserében őszintén utáltam, a Fazekas-ban tartott matek előkészítőn a sok kocka gyerek mellett ülve az és-en és az az-on kívül egy árva kukkot nem értettem. Utáltam a kémia számolásokat is. Gyorsan kiderült, hogy a felvételin nem a kedvenceid alapján osztogatják a feladatokat. Gyalázatosan alacsony ponttal még az egyetem küszöbéig sem jutottam. 

Egy év tanulás következett, egyesével néztem át a kémia példatárat, lapról lapra haladva rajta. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ettől megszerettem, viszont a második megmérettetésre már sokkal kisebb mellénnyel, és jóval nagyobb tudással érkeztem. A tanulás meghozta az eredményt! Felvettek álmaim egyetemére.

Egyetemi éveimben unottan koptattam a padot és izzadtságszagú éjszakákon keresztül magoltam. Mindig irigykedtem azokra akik tanulás nélkül, simán csak odafigyeléssel ötös dolgozatokat meg vizsgákat teljesítenek. Én nem ilyen vagyok, sok-sok munkaóra, kemény, lemondásokkal teli vizsgaidőszakok, csúfos bukások tanítottak meg jó technikával tanulni. Alig vártam már a Nagybetűs Életet! Az egyre izgalmasabb nyári gyakorlatok üdítő és tanulságos színfoltok voltak. A tananyag is egyre szakmaibb lett, majd végül egy mosolygós őszi napon a nevem elé vésték a vágyott két betűt, és kezembe vehettem végre az állatorvosi diplomámat. 

Az állatorvosi hivatás kalandos sokszínűsége a mai napig elvarázsol, büszkeséggel tölt el a felelősség, amikor egy állat gazdája rám bízza a kezelést vagy egy számukra fontos egészségügyi probléma megoldását. Minden esethez „odateszem magam”, a szívem-lelkem, a szakmai tudásomat, és a kitartásomat. Ne higgyétek, hogy a tanulás valaha is végetér: a szakmai lehetőségek a kor felgyorsult tempóját követve látványosan fejlődnek. Ha valaki naprakészen igyekszik dolgozni, folyamatosan fejlesztenie kell tudását.

Legújabb cikkek

Orvos vagy doktor Úr

Út az egyetemig – egy

Kiárusítás